Tisztelt gyászolók!

Az emberi életnek szakaszai vannak. A gyermek először jatszik testvéreivel, unokatestvéreivel, barátaival. Aztán felnő és éveken át játszótársai esküvőire, gyermekeik névadó ünnepségeire jár, esküvői tanu lesz és keresztszülő. Majd hosszú, boldog évek következnek, és sok-sok év múlva elkezd pajtásai temetéseire járni. Drága Zizi! Nekönk még együtt kéne nevetnünk, gyerekeinkkel dicsekedni, fényképeiket mutogatni. Nem lenne szabad a világ rendjének így felborulni! Nekem most még nem lenne szabad itt állni!

Szörnyű dolog itt állni Önök előtt, és vivódni, mit is mondhatnék. Kibékíthetetlen ellentét van bennem: mióta meghallottam ezt a szörnyűséget tudom, érzem, hogy mondani akarok valamit, hogy mondanom kell valamit. Hogy beszélni kell, hogy hogy beszélgetni kell, hiszen nem lehet szó nélkül elviselni, amit el kell viselnünk. Hiszen túl kell lépni az első reakción, ami e szörnyű hír hallatán erőt vett rajtunk, hogy „az nem lehet”, hogy “ilyen dolog a valóságban nem történik”. Megtörtént, és ezt most, vagy később mindannyiunknak ki kell beszelnünk magunkból.

Kevés azonban a szándék, az akarat, hiszen meg kéne fogalmazni, ami megfogalmazhatatlan. Le kéne írni azokat a szavakat, mondatokat, amik segíthetnének feldolgoznunk ezt a feldolgozhatatlan tragédiát. De nincsenek ilyen szavak, nincsenek ilyen mondatok. Órák után is csak az üres papír néz vissza rám az asztalról. Hiszen a nekrológnak kegyetlen szabályai vannak. Legyen személyes, hiszen különben mit sem ér, idézzen fel személyes emlékeket a halottról. Ugyanakkor legyen szomorú, hiszen a gyászt kell szavakba öntenie. De nekem nincsenek szomorú emlékeim Zitáról. Ahányszor eszembe jut mindig mosolyog, mindig nevet, mindig kedves. Mindig él. Most mégis halott. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt.

A halotti beszéd kötelező része mág a felsorolás, hogy ki mindenki gyászolja az elhunytat. Én ezt sem teszem. Akit az ember megemlít, abban csak a tőrt forgatja meg még egyszer, akit pedig nem, az úgy érzi, az ő gyásza alacsonyabb rendű. Pedig nem lehet mindenkit felsorolni, hiszen oly sokan vagyunk. Zita annyi ember életét érintette meg, szépítette meg, hogy bármilyen hosszú felsorolás csak töredékes lehetne. A Yad Vashem intézet által nyitott emléklapján közelebbi és távolabbi barátok, ismerősök sora köszönte meg már eddig is neki, amit értük tett, hogy segített nekik, hogy ott volt. Hogy Volt. Kanadai, ausztrál, német, dán, szlovák, olasz, horvát emberek sora érezte úgy, hogy  Zita halála feletti fájdalmát néhány szóban meg kell osztania másokkal. „Hálás vagyok, hogy beszélhettem vele, hogy hallgathattam őt, tanulhattam tőle és nevethettem vele” írta egy ausztrál barát. „Mindig úgy fogok rá emlékezni, mint az egyik legcsodálatosaabb, legmelegebb szívű emberre” irják mások.

De a keserűség mellett megjelenik az oldalon az a mély hit, meggyőződés  is, hogy élete nem volt hiába való:  „Szolgáljon az emléke inspirációként mindanyiunk számára”, „Bár túl korán távozott a világból, keze nyomát mégis rajta hagyta”,”a világ sokkal gazdagabb lett attól, hogy Ö benne élt, mégha csak ilyen rövid ideig is” sorakoznak az életét, munkáját nagyra értékelő üzenetek. Hiszen itt és most, éppen itt, és éppen most fel kell idézni Simon Wiesenthal szavait, melyek Zitát is olyannyira jól jellemzik: "Ha majd meghalok és találkozom azzal a hatmillióval, akiket a nácik meggyilkoltak, azt mondom nekik, én nem felejtettelek el benneteket. Küzdöttem azért, hogy az áldozatok emléke fennmaradjon.” Élete legjobban egy vele készült, 2004-es intejú címével írható le: Élj teljes életet!

De nagy árat fizetett, nagy árat fizettünk azért, hogy mindannyin megértsük, mit is jelentett Ő nekünk. „Ha piros rózsát szeretnél […] magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömölnie az én ereimbe és véremmé kell válnia.” – írja Oscar Wilde. És „a csalogány odarepült a rózsafához, és tövisnek feszítette keblét. […] És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. -Nézd, nézd - kiáltotta a fa -, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.”

Rajtunk múlik, hogy rövid élete üzenetét megértjük-e. Rajtunk múlik, hogy ezt az üzenetet tovább visszük-e.
A boldog herceg szobráról írja egy másik csodálatos meséjében Oscar Wilde:
„- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek. […]
- Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt.
- Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.”
Nekünk megadatott, hogy ismertük Zitát és mindanyiunk életét valahogy megérintette. Igenis, merjünk álmodni!

Zita élete április 23-án, tragikusan korai véget ért. Drága lelke nyugodjék békében!